Az élet nagy vonásai

Érettségi előtt állok. 

A szerelmi életem szarban a családi életem katasztrófa.

A suli meg hát.. ne is beszéljünk róla.
Nem tudom, most mi a teendő. Még is mit kéne tennem, hogy minden csak egy kicsit jobb legyen.
Mindennap úgy alszom el, vajon mi lesz holnap?
Van-e egyáltalán olyan ember aki mellettem áll? Nem tudom.

Most, mikor mindenkinek támogatnia kellene, mindenki otthagy, elfordul tőlem egy ostoba ok miatt.

Úgy érzem magam, hogy egyedül vagyok ebben a kopár, sík, rossz világban.
Lehet én érzem rosszul, hisz én is tettem mindezekért.
De aki maradt, mégis hol van most mellőlem?

3 hét, nem több mint 3hét.

Ennyi választ el az érettségitől.

Na és utána hogyan tovább?

Magam sem tudom. 

Kétségbe vagyok esve.

Nem tudom mi lesz velem.

Úgy érzem ez a világ egyre csak rosszabb lesz. De miért?

Nem hagyhat el most minden! Nem! Vagy csak rám nehezedik a súly?
Azért érzem magam ilyen ramatyul, mert mindig is így volt, csak most vettem észre?

Nem hiszem. Valahogy nem tudom elhinni.

Olyan szürke minden. Mintha nem örülnék, annak hogy tavasz van. Pedig a kedvenc évszakom.

Ilyenkor nyílnak a virágok. Zöldül a fű, a fák rügyeznek. Mégis miért nem örülök ennek?

Annyi meg annyi kérdés. Egyre sincsen válasz.

Ha ez a való élet, én nem kérem. Tudtam mindig is, hogy nem lesz egy csokitorta rajta habbal, na de ne. Ez azért szerintem elég durva, legalábbis nekem. Ha csak rám szólnak, ha egy rossz pillantást vetnek rám, el sírom magam. Miért? Fogalmam sincs.

A szüleim mindig veszekednek mostanában, de még is, nem tudnám elképzelni nélkülük az életemet. Ők az életem fénypontjai. Már értem miért mondja minden ember, hogy "vissza fogod még sírni a gyermekéveidet". 

Hát most visszasírom. Rettentően hiányzik a múlt.

Amikor még csak az a kis hülye gyerek voltam, akinek megkellet szorítani a kezét, hogy köszönjön.

Nem voltak szükségesek az életemben a szerelem, meg a többi dolog. Felhőtlenül boldog tudtam lenni. 

Sokkal jobb volt minden. Most meg...

Legalább a szerelem lenne velem! De nem, ez sem. Egy ember akire most vágynék, hogy csak egy kicsit támogasson, adjon tanácsot, csak, hogy egy pillanatra lássam, hogy tudjam, szüksége van rám. 

De nincs! Lehet holnap más nézi a szemét. Más öleli meg, hát persze, az én hibám, ezt is mint minden mást én rontottam el.

Mennyi embert löktem el magamtól. Mennyit. Ha az időt visszafordíthatnám. Bárcsak...

Az élet nagy gondolatai..

Mielőtt megismertelek,az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai... Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek.

Egy embernek aki nagyon fontos volt/lesz is az életemben.